Lassan csörgedezett

Temérdek fájdalom halmozódott fel a szívében. A mellkasa lüktetett, a feje zakatolt s a szeme gyanúsan szúrt. Nem bírta már elviselni ezt a sötét életet, melybe bele kényszerítették. Felkelt ágyáról, majd az ajtóhoz sétálva hallgatta szülei veszekedését a földszinten.

• Nem fogom hagyni hogy itt maradjon! Én egy független férfi vagyok, nem fogok egy taknyos kölyökre vigyázni! - üvöltötte az apja teli torokból, csak hogy jelezze, ő az úr a háznál.

• A te lányod is! Vedd ki a részed a neveléséből! - csapott a konyhai asztalra az anyja. - Tudod jól, hogy nem vihetem magammal Európába!

• Már mér nem? Tartsa csak el az a nyamvadt szeretőd! Eddig nem is léteztem számotokra, ezután sem akarok!

Miért veszekednek? Miért kell ilyen ellenségesnek lenniük egymással? - gondolta össze szorult szívvel.

Minden ő miatta van. Ha nem született volna meg, akkor ez az egész most nem történne meg.

Jobbnak látta, ha lemegy közéjük, és véget vet mindennek. Már belefáradt, hogy rajta civakodjanak. Nem ő akarta ezt, nem ő könyörgött azért, hogy ide költözhessen, nem ő választott.

A megviselt lépcső deszkák nyikorogva hajoltak meg súlya alatt, a kopott korlát megremegett amint rá tette a kezét. Gyűlölte ezt a rozoga házat, minden egyes nap, amit itt kellett eltölteni az elmúlt héten kész kínszenvedés volt.

Nem beszélve az iskoláról. Ez az elviselhetetlen környezet teljesen felzaklatta. A környék a legelvetemültebb emberek csatangoltak, s nem egyszer terrorizálták, zaklatták, fenyegették. És hiába panaszkodott az apjának, az magasról tett rá.

Már nem bírta sokáig. A fájó fájdalom lassan csörgedezett, szivárogva higanyként kúszott mélyre benne. Elnyújtva adagolta dózisát, míg meg nem kövesedett, megállt a jól becélzott helyen, ott aztán összemosódott, megkeményedett és beleégett.

A kín nem tudott megszűnni, a hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázóan kínzó nyugtalanság felemésztette az idegeit.

Amint leért a lépcső előtti kopottas szőnyegre megtorpant, anyja és apja gyűlölettel telve fordultak felé. Miért néznek így rá? Mit követett el?

• Mit akarsz itt? - förmedt rá anyja mély undorral.

• Anya... Apa... - kapaszkodott meg a korlátban.

Nem, nem tudott volna közelükbe menni. Egyszerűen taszították maguktól, mint ha nem is az ő gyerekük lett volna.

• Vidd magaddal. Vagy add oda anyádnak! - fordult a konyhába álló nő felé édesapja.

• Anyám meghalt. - szűkültek össze a szemei, kezében tartott cigarettáját pedig vészesen szorosan fogta. - Tudod jól.

• Hál istennek – lépett a hűtőhöz, majd egy üveg sört vett elő. - Mér épp ideje volt.

• Azt ajánlom fogd vissza magad, különben megkeserülőd! - oltotta el a parázsló cigarettát indulatosan.

• Teszek rá...

• Hagyjátok abba! - kelt ki magából elkeseredetten, bár a korlátot még mindig szorosan fogta.

Úgy érezte, ez az egyetlen dolog, ami még e világon tartja. Félt, ha elengedné, menthetetlenül zuhanna a kétségbeesés fekete mélységébe.

• Miért kell folyton folyvást veszekednetek? Miért...? - eredtek el a könnyei borostyán szemeiből.

• Takarodj föl a szobádba, mihaszna kölyök! Semmi közöd a felnőttek dolgához! - rivallt rá apja mély, öblös hangján.

• De...

• Takarodj! - csapta le az asztalra az üveget. - Nézd meg! Ez is a te hibád! - rázta le kezéről a rá ömlött sört.

• Hagy azt a gyereket! Te vagy a hibás! Ne beszélj vele így! - állt ki érte anyja.

• Minek kellett örökbe fogadnod? Kérte bárki is? Megmondtam, hogy ne tedd! De te nem akartad....

• Hallgass már el! A gyerek is itt van! - üvöltött rá pánikolva a nő.

• Teszek rá!

Szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Teljesen elvesztette teste felett az irányítást, fékezhetetlenül csúszott le a földre. Mintha fátylon keresztül látta és hallotta volna szüleit, kik még most is szakadatlanul veszekedtek. De ez már nem érdekelte. Semmi sem érdekelte. Tényleg jól hallotta előbb azt, amit az apja mondott? Örökbe lett fogadva? Csak egy potya gyerek, egy rossz döntés lenne?

Kábultan kapaszkodott a korlátba, hogy talpra állhasson. Az anyja elindult felé, de ő üveges tekintettel fordult felé.

• Kicsim... Sakura... gyere ide.

Kicsim? Miért hívja így ez az asszony? Nem is a gyermeke. Fejét oldalra billentette, megakart bizonyosodni róla, hogy tényleg azt látja e a nő szemében amit. De nem akarta el hinni. Aggódna? Ha mégis így lenne, csak magáért aggódhat.

• Gyere ide! - nyújtotta ki a kezét felé tétován.

• Nem – közölte ridegen.

• Sakura, kicsim...

• Hagy békén. Ne gyere a közelembe. – fordított neki hátat, majd lassú léptekkel fellépett a lépcső első fokára, majd a másodikra, majd a harmadikra, s szép lassan elindult a szobája felé.

Amint fel ért megmarkolta a szoba kilincsét, és hosszasan bámult a kopott ajtóra. Miért nem megy be, tesz úgy, mintha semmi sem történt volna, és fogadná el a tényt, hogy senkinek sem számít a létezése? Hisz eddig is ez tette csak ült a szoba sötétjében és várta, hogy elteljen még egy újabb borzalmas nap.

Mindig arra törekedet, hogy elzárja magában az érzéseit, és robot módjára végig vigye a napot érzelmi sérülés nélkül, hisz annyit szerzett már belőlük az évek folyamán, hogy úgy érezte, még egy karcolás, és a teste elemeire bomlik.

Ám hiába védte olyan kitartóan magát, most egy karcolás helyett egy egészen hatalmas darabot szakítottak ki egész lényéből.

Ki ő valójában? Kinek a gyereke? Minek született meg? Tényleg, miért él?

Ez a felfedezés döbbenetet váltott ki elméjében. Minek él egyáltalán, ha nincs senki, aki szeretné vagy akire számíthatna. Elengedte a kilincset, melyet percek óta szorongatott, majd hátat fordított az eddig biztonságot nyújtó szobának, és kisétált a házból.

Csak egy módon lehetett feljutni az emeletes ház tetejére, melyben egy kis lakást bérelt az apja. Megkerülve a házat, fel a tűzlétrán. Igen, a tűzlétre. Oda kell most mennie.

Báb módjára kerülte meg az épületet, egy cseppnyi félelem nélkül. Miért is bízott volna abban, hogy utána mennek, mikor látják, hogy elhagyja a házat?

Tudta jól, hogy nem fognak utána menni. Sosem mentem utána, sosem akartak segíteni rajta, sosem akarták megragadni a kezét és vissza rántani a sötétségből, mely szinte már bekebelezte.

Szorosan kapaszkodott a létrába, majd lassan, de biztosan haladt a felhők felé. Amint felért a szél feltámadt, mint ha csak arra biztatta volna: Tedd meg! Nincs más választásod! Sokkal jobb lesz ha megteszed!

• Sokkal jobb lesz – ismételte kábán a ki nem mondott szavakat.

A tömbház széléig sétált, szándékosan arra a részre, ami nem volt szem előtt. Amint lábát a peremre tette a vakolat peregni kezdett. Úgy érezte, az életének darabjai peregnek a mélybe, ahová nemsokára ő is tartozni fog.

Élesen tűzött szemébe a nap, de csak egy pillanatra, majd a felhők újra eltakarták. Most leginkább az eső illett volna a hangulatához. A költözés mindig is megviselte a közérzetét. Apjának hála ez elég gyakran megtörtént.

A mostani költözés oka a bátyja volt. Úgy döntött kiköltözik az otthoni családi házból. És ezzel nem is lett volna semmi gond, ha apjuk nem dönt úgy, hogy akkor most már itt az ideje az egész fészket szélnek eresztenie. Magyarul, neki is költözni-e kell.

Azzal az érvvel, hogy még csak tizenhét éves, persze nem ért el semmit. Közölték vele, hogy ők ennyi idősen már főállásban dolgoztak.

Na persze. A lényeg még is a lényeg maradt, költözni-e kellett. Szerencsére volt pár jó barátja, akik segítettek neki a cipekedésben.

A legmagasabban lévő lakást választotta. Erkélyes lakásra vágyott, és amit Naruto talált neki tűrhető volt. Hátat fordított a tájnak, majd belépett a szobájába, ahol Kiba és Neji már javában pakolásztak.

• Naruto hová lett?

• Konyha - bökött a helyiség irányába Neji miközben egy polcot próbált a falra erőszakolni.

Egy sóhajtás kíséretében csukta be maga után az erkély ajtót, majd a konyha felé indult, és amint oda ért grimaszolva támaszkodott a konyha pultnak.

• Mikor rendelted? - bökött a pizzás doboz felé.

• Nyem fég. (Nem rég.) - csámcsogta vigyorogva Naruto az asztalra felpakolt lábbakkal, kezében egy termetes pizza szeletet szorongatva.

• Hogy te mekkora bélpoklos vagy! - csukta le a doboz tetejét, majd felkapta és a hűtő tetejére dobta.

• Ez van – vont vállat az ujjait nyalogatva a szőke.

• Hogy szakadna rá az ég erre a rohadt polcra! - ordítozott Neji.

• Sasuke! Az ágyad matraca elázott – jelent meg az ajtóban Kiba. - Naruto volt olyan okos, hogy az akváriumot rá tette, és persze felborult, amikor Neji ráesett az ágyra, mikor a polc le esett. - ecsetelte a történeteket nagy vonalakban.

• Na még csak ez kellett. Gyere segíteni! - lökte oldalba a hűtő előtt nyújtózkodó szókét Sasuke.

Naruto összeszűkült szemekkel követte barátját a szobába. Sasukét kezdte idegesíteni, így hátra fordult.

• Mi van?

• Hogy a Sikoly vinne el. - átkozódott zsebre tett kezekkel, miközben ádázul bámult a feketére.

• Majd legközelebb – vágta vállon a szőkét Sasuke vigyorogva, miközben Neji kinyitotta az erkély ajtaját. - Most segíts a matraccal!

Miközben Kiba segített Nejinek a polc összerakásával, Naruto és Sasuke együttes erővel megragadták az ágyat, és kivitték az erkélyre. Most már átkozta Itachit, amiért beépített matracos ágyat vetetett vele. Egy sima matracot kivinni a napra ezerszer egyszerűbb, mint ágyastól.

Amint nekitámasztották a korlátnak lihegve dőltek neki.

• Ez kemény volt. - lihegte Naruto.

• Az – értett egyet Sasuke, miközben az ég felé emelte fejét. - Mi a...? - tágultak ki fekete íriszei a döbbenettől.

A szél rózsaszín tincseket táncoltatott az épület tetején, majd hirtelen esni kezdett az eső. Sasuke zavarodottan nyúlt arcához, hogy letörölje az eső cseppet. Ám amint letörölte újabb hullott a helyére. Fel nézett az égre, de esőfelhőnek nyoma sem volt. Ujja hegyével letörölte az orrára hullott újabb cseppet, majd kíváncsian meg kóstolta.

• Ez sós – döbbent le.

• Mi van? - fordult felé Naruto értetlenül.

• Semmi.

Felpillantott az épületre, s most már látta a könnyek és a rózsaszín hajzuhatag tulajdonosát is. Egy lány állt a ház peremén, elég instabilan.

Amint fel fogta mire készül a lány, felpattant és rohanni kezdett az ajtó felé.

• Hová rohansz? - kiáltott utána Naruto.

• Mindjárt jövök!

Nem tudta mit fog tenni, nem is nagyon foglalkozott vele. Egy dolog érdekelte, hogy megmentse a gyönyörű szemek tulajdonosát. Egy pillanatra, de látta Sakura smaragd tekintetét, és az sötét mélység, az a magány, félelem, gyötrelem és kétségbeesés mely áradt belőle magával ragadta. Tudta, mit érezhet a lány, évekkel ezelőtt ő is ugyan ilyen szemekkel bámult vissza önmagára a tükörből.

Narutoéknak köszönhette, hogy most ott tart ahol, és nem ott ahol a lány. Megkerülve az épületet felkapaszkodott a tűzlétrára, és amilyen gyorsan csak tudott felmászott a tetőre.

Lihegve támaszkodott a térdeire, annyira sietett, mint még életében soha.

A lány angyal módjára, széttárt karokkal állt az épület peremén. Látszólag nem vette észre, hogy Sasuke megjelent mögötte, és ez talán még jól jöhetett neki.

A szél lágyan simogatta könnyáztatta arcát, s rózsaszín tincseit táncra perdítette. Ha nem öngyilkosságra készült volna, talán leült volna, hogy tovább csodálhassa. De pillanatnyilag nem volt olyan helyzetben. Zsebre vágta a kezeit, majd lassan oda sétált a lányhoz. Nem tudta mit is mondhatna neki, így szimplán megállt mellette, és hagyta, hogy a szél az ő fekete tincseit is táncra csábítsa.

Sakura nem vette észre a mellette álló fiút. Túlságosan is bele merült a gondolataiba. Akarata ellenére peregni kezdtek a könnyei. Nem azért, mert sajnálta magát, nem azért, mert szomorú volt, ha nem azért, mert csak így tudta kiadni magából a keserűséget, hogy nem sikerült elérnie azt, amire mindig is vágyott, íróvá válni. Beutazni a világot, és élni, élni úgy, ahogyan ő akar, és nem aszerint, hogy a „szülei” mit írnak elő neki.

Csak egy lépés, semmi több. Nem kell mást tenni, mint lépni egyet az új élete, az új világ felé, mely rá vár.

Hisz olyan csábítóan hívogatja mézédes hangján, olyan dallamosan mély a hangja, hogy szinte már ott érzi maga mellett.

• Le akarsz ugrani? - Kérdi tőle mézédes hangján.

• Igen. - válaszolta könnyek közt.

A mélység hangja olyan édes volt, olyan baritonos és megnyugtató, hogy szinte már valóságosnak tűnt.

• Ne tedd.

Miért mondja ezt? Miért akarja meggátolni? Hisz eddig olyan gyönyörűen csalogatta.

• Figyelsz rám? Ne tedd ezt.

Smaragd szemei kitágultak a döbbenettől. Az a mézédes hang, ami eddig csábítóan hívogatta mély felé, most valósággá vált, és ott állt mellette.

• Ki vagy te?! - sikkantott fel rémülten, amint találkozott tekintete az idegenével.

• Csak ne olyan hevesen! - lépett felé egyet Sasuke. - Még a végén lefogsz esni!

• Ne... Ne gyere közelebb! Lefogok ugrani!

• Nyugalom! Nyugi! - lépett hátrébb egyet Sasuke.

Nem jó, ez a lány tényleg megakar halni. Mit tegyen?

• Miért akarsz leugrani?

• Az anyám.. és az apám... én nem! - rázta meg zavarodottan a fejét.

Ki ez a fiú? Mit keres itt? Miért akarja meg akadályozni? Olyan gyönyörű. Csak nem....?

• Ki vagy te? Egy angyal?

Angyal, mi? Mosolyodott el magában Sasuke. Még hogy ő angyal. Ugyan! Legfeljebb egy démon.

• Nem igazán.

• Ó. - kapott észbe Sakura. - Akkor mind egy. Le kell ugranom. - merészkedett kijebb a peremen.

• Gyere vissza! Bele is halhatsz!

• Nem megyek! Épp ez a célom!

• Mit akarsz bizonyítani a haláloddal?

• Én... nem tudom! Már nem bírom tovább... elegem van.

• Szánalmas vagy. - közölte vele Sasuke.

• Hogyan? - apadtak el a könnyei egy pillanatra.

• Szánalmas. - állt fel mellé Sasuke. - De ha te ugrasz, akkor én is. - vont vállat.

• Micsoda? De... miért? - hitetlenkedett Sakura.

Még is mit akar elérni ez a srác?

• Én is leugrom. - vont vállat Sasuke, majd lepillantott a mélységbe. Nem volt valami jó ötlet, de ha már itt állt, nem léphetett vissza. - amúgy is terveztem már az öngyilkosságot – hazudta. - Miért ne most tenném meg?

• Nem ugorhatsz le!

• Miért nem? - fordult felé kíváncsian.

• Mert.. nem helyes.

• És az, hogy te leugrasz, az helyes?

• Az... igen... mert... Á! Ne zavarj össze! - fordult a mélység felé remegve Sakura.

• Eszemben sincs. Nos, mikor ugrunk?

• Ugrunk? Én nem ugrok veled! - lépet hátra bizonytalanul Sakura.

Még hogy egy ilyen tökéletes ember ő miatta haljon meg! Még csak az kéne. Majd máskor leugrik, ha ő már nem lesz itt.

• Most azon gondolkodsz, hogy majd máskor leugrasz, ha nem leszek itt?

Sasuke tisztán olvasott a lány arcáról. Mindent elárult magáról, a hangjával, a mozdulataival, a tekintetével, mely leginkább egy megsebzett őzére hasonlított. Lágy mosoly jelent meg az arcán, nem engedheti, hogy egy ilyen tündéri lány a halálmarkába kerüljön.

Vetett egy pillantást az alatta húzódó mélységbe. Kellett neki tízemeletes házba költöznie.

• Nem... én... nem ugorhatsz le! Te nem... - eredtek el Sakura könnyei, s tett még pár bizonytalan lépést hátra, miközben szemeit törölgette.

Észre sem vette, hogy már jó félméterre eltávolodott a halálmarkától.

• TE nem ugorhatsz le...

• Sakura – zokogta a lány.

• Sakura. Milyen szép neved van. - nyújtotta felé a kezét Sasuke, majd egy mosoly kíséretében kezébe vette a lány arcába hulló tincseket, és félre tűrte. - Ígérd meg, hogy nem fogsz leugrani.

Zavaros tekintettel pillantott fel a rá mosolygó gyönyörű fiúra. Az elmúlt tizenhét éve alatt még soha senki nem nézett rá olyan gyengédséggel, mint ez a fiú. Soha nem mosolyogtak rá még ilyen gyönyörűen, és nem aggódtak érte. Míg is ki lehet ő?

Ez a hang, olyan mélyen megérintette, hogy egyszerűen nem tudott megszólalni.

• Sakura – csúsztatta kezét a lány könnyes arcára. - Ígérd meg nekem.

• Rendben – bólintott Sakura. - Megígérem.

Sasuke megkönnyebbülve engedte el Sakura gyönyörű arcát, majd bele túrt fekete üstökébe. Itt az idő, le kel ugrania, különben semmit sem ért a szövegelése. Még egy pillantást vetett Sakura gyönyörű arcára, hihetetlenül szép szemeire, majd le eresztette a kezét.

• Sakura, menj haza. - szólította fel.

• Hogyan?

• Menj haza, most.

• De... Nem... Mi lesz...?

• Velem ne törődj. Menj.

Sakura kelletlenül, de bólintott. Hátrálni kezdett, ám szemét nem vette le a fiúról. Remélte, hogy váltja be amit mondott. Nem tudta volna elviselni.

Ám Sasuke mosolyogva állt, mozdulatlanul. Eszébe sem jutott vissza vonni szavát. Tudta, ha leugrik, Sakura befogja tartani az ígéretét, hisz ő maga lesz az elrettentő példa.

A szél süvítve feltámadt, s Sasuke háta mögött elsötétült az ég, majd villámok hasították ketté az eget.

Hát itt van, a vihar, amire várt. Igen, ez passzol a hangulatához. Most már minden tökéletes. Hatalmasat mennydörgött, majd Sasuke mosolyogva dőlt hátra a mélységbe.

Mielőtt újabb villám hasíthatta volna ketté az eget, Sakura sikolya rázta meg a környéket.

Zokogás rázta a testét, miközben térdre borult a tetőn. Miért? Miért pont ő? Neki kellett volna leugrania és meghalnia! Nem ennek a fiúnak, aki életében először kedvesen bánt vele!

Valamit mondott, mielőtt leugrott volna. De a hatalmas dörrenéstől nem hallotta. Látta, de nem hallotta? Mit mondott? Mi lehetett az utolsó amit hozzá intézet?

Az eső kegyetlen erővel zúdult le rá, mint ha őt hibáztatná a történtekért. De ki mást is hibáztatna? Hisz az ő hibája! Meg kellett volna állítania. Ahogyan ő is tette...

Mit mondhatott? Mit!?

Torka szakadtából zokogott, és nem érdekelte, hogy mi fog ez után történni vele. Két kezét fülére szorította miközben kiadta magából minden szív fájdalmát. Azt hitte, már többet nem tud fájdalmat érezni, de ez a fájdalom felemésztette és túlszárnyalta minden eddigi érzését.

• Sakura! Térj magadhoz! - rázta a vállainál fogva valaki.

Súlyosnak érezte szemet, a testét, a takarót ami beterítette. Hol van? Meghalt volna tetőn?

• Sakura, nyisd ki a szemed, kérlek! - hullottak meleg könnycseppek a kézfejére, melyet erősen szorítottak.

Összevont szemöldökkel nyitogatta ólomnehéz pilláit.

• Hol vagyok? - nyöszörögte.

• Magához tért! - sikoltott fel mellette valaki.

• Hál istennek! - sóhajtott fel az ágya mellett az apja, miközben kezeibe temette az arcát.

• Mi történt? - értetlenkedett könnyező anyjára nézve.

• Tegnap a tetőn talált rád apád a vihar lejárta után. Azt hittük.. azt hittük már soha többet nem térsz magadhoz. - csuklott el a hangja.

• Apa... apa talált rám?

• Miután elmentél, rögtön utánad indultunk. Nem tudtuk hol keressünk, végül a tetőn találtunk rád.

Döbbenten ült ágyában. Keresték? Még is... miért? ... a fiú!

• Hol van?! Mi történt vele?! - ragadta meg hirtelen anyja kezét.

• Még is kicsoda, kincsem?

• A fiú! Aki.. aki leugrott a tetőről! Hol van? Melyik kórházban? Él még?

• Kicsim.. nem volt ott semmiféle...

• Hagyd. Hadd pihenje ki magát. - tette anyja vállára a kezét a férfi.

• Rendben – engedte el a kezét, majd mind ketten távoztak a szobájából.

Mi történt valójában? Hogy hogy nem volt ott semmiféle fiú? Hisz látta! Érezte! Hallotta! És még is... Tényleg egy angyal lett volna? Vagy csak... képzelődött?

Az egész napja így telt el, töprengéssel. A szülei egész nap ott voltak a közelében, úgy tűnt, az anyja még sem ment el Európába, mint ahogy azt eredetileg tervezte. De valahogy ez nem tudta meghatni.

Mint egy holdkóros, csak fel-alá járkált a házban, közre járta az épületet, de semmi nyomot nem talált a fiú jelenlétét igazolóan.

Másnap már iskolába kellett mennie. Nem igazán vágyott rá, eszébe jutott, talán még is jobb lenne leugrania, de amint ez eszébe jutott, rögtön megjelent a fekete hajú fiú képe és az ígéret, amit neki tett.

Ha valóságos volt, ha nem, akkor is megígérte, hogy nem meghalni.

Mély levegőt vett, majd belépet az iskola kapuján. Gyűlölte ezt az iskolát. Sok mindent gyűlölt. De nem volt más választása, végig viszi ha törik ha szakad.

A mai napja is ugyan olyan volt mint a többi. Szünetben felmenekült az iskola tetőjére, hogy kiszellőztesse a fejét. Túl sok volt neki az elmúlt napok eseményei.

A korlátba kapaszkodva élvezte, amint a szél végig simogatta az arcát, mély borzongást keltve egész testében. Úgy érezte, a gondokat is magával vitte.

• Mire készülsz? - csendült fel háta mögött egy hang.

Szemei kitágultak a döbbenettől. Lehetetlen. Hisz látta, hogy leugrott. Laassú, kimért mozdulattal fordult meg, s mérte fel az előtte álló fiút. Az ő iskolájának az egyenruháját viselte, s most is ugyan az az ellenállhatatlan mosoly ragyogott az arcán, mint mikor leugrott.

Még találkozunk. - Ezt mondta azon a napon, amikor a vihar elnyomott minden hangot, kivéve az ő velőtrázó sikolyát.

Szemei gyanúsan szúrni kezdtek. Tényleg ő lenne az? Nem csak képzelődik?

• Sakura.

Olyan lágyan ejtette ki a nevét, hogy akaratlanul is végig folytak arcán a könnycseppek.

• Itt vagy – suttogta remegő hangon.

• Igen – mosolygott Sasuke.

• Hogyan...? De hát... - dadogta Sakura, majd térdre rogyott s örömében zokogni kezdett.

Sasuke rögtön mellette termet.

• Nyugi, ne sírj!

• Te csak ne mond nekem, hogy nyugi! - kezdte el erőtlenül ököllel verni a fiú mellkasát, aki ennek hatására szorosan magához ölelte.

• Nyugi, itt vagyok. Nem haltam meg.

• Nem haltál meg! - kapaszkodott belé Sakura, s még keservesebb zokogásban tört ki. - Azt hittem... hogy akkor... Hogyan?

• A nevem Sasuke. A legfelső emelten lakom, és csak az erkélyre ugrottam le. - magyarázta Sasuke, miközben a lány haját simogatta.

Sakurában kezdett össze állni a kép. Szép lassan lecsitult, majd megnyugodott.

• Jól vagy? - engedte el Sasuke lelkiismeret furdalással a tekintetében.

• Hogy tehetted ezt!? - fakadt ki a lány. - Tudod mit éreztem akkor, ott fent? Azt hittem... - csuklott el a hangja.

• ...hogy kiszakad a szívem, ha elveszítelek. - fejezte be helyette Sasuke. - Tudom, én is ezt éreztem, amikor leakartál ugrani.

• Hogyan?

• Sakura, soha többet ne próbáld ezt meg. Nem akarlak elveszíteni. - nézett mélyen a szemei Sasuke, majd hirtelen megcsókolta.

• Hanyatlunk!

  2014-06-17 11:41:42

  Kedves olvasók, nagyon hanyatlunk. Ha így folytatódik, mi lesz? Kérlek segítsetek! Szeretnék egy kis vissza jelzést, hogy megérie, vagy sem ezt az oldalt szerkesztgetnem? 

• Érdeklődj!

  2014-01-07 16:42:34

  Kedves látogatók, olvasók! 

  Mivel már a facebook elég híres és eléggé berobant már a köztudatba, így mivel szinte mindenki ott található meg, hát én is megtalálható vagyok. Nem régiben hoztam létre egy csoportot, ahol kritizálhattok, kérdezősködhettek, értesíthetlek titeket. Aki úgy gondolja, hogy tetszenek neki az irományaim, lát bennük fantáziát, és szeretné továbbra is nyomon követni, akkor ezen mindent megtalál: https://www.facebook.com/groups/197749193756371/

• Kevesen lennénk?

  2014-01-06 05:32:30

  Valójában, semmi, de semmi adatom sincs arról, hogy hányan is olvassátok az oldalam. De tudjátok mit, ez engem egy cseppet sem zavar.  Örülök, hogy beindult az oldalam. Örülök, hogy van egy maréknyi ember, olvasó, bárki aki egyszer-egyszer ellátogat ide, s boldoggá tehetem egy párpercét azzal, hogy olvassa a műveim. Így hát, köszönöm. Köszönöm, azoknak akik ide járnak, vagy tévednek, hogy egyáltalán veszik a fáradtságot, hogy betekintsenek az agyszüleményeimbe. :)

• Indulás!

  2013-11-20 20:31:27

  Az oldal még firss, és üde. Így hát elnézéseteket kérem, ha netalán tán valamit nem találnátok meg felelőnek. Ha ez meg történne, kérlek titeket, hogy írjatok nekem! Segítsétek a munkámat, ha vannak ötleteitek, remélem, elégedettelk lesztek. 

  Üdvözlettel: 

  Nino