Egy emlék következménye

Már megint zuhog az eső. Pedig már május van. Pont mint akkor. Azon a napon láttam utoljára. Mélyet sóhajtva becsukom az ablakot és vissza sétálok az asztalhoz. Rengeteg a papír munka. De nincs mit tenni, be kell fejeznem az adminisztrációt. Leülök és újra neki esem a munkának. De még így is elkalandoznak a gondolataim. Hiányzik, bevallom. De hát ő egy száműzött ninja. Úgy mint az öccse. Fejemet a kezemre hajtom és úgy támaszkodom. Vajon Naruto vissza fogadná őket? Sasuke nem ölte meg Itachit. Mindenki tud már a harcukról, de csak kevesen tudják, hogy Itachi nem halt meg. A legtöbben abban a hitben élnek hogy halott. Pedig én tudom hogy nem az. Biztos vagyok benne. Hisz eljött hozzám! Már megint ezek a gondolatok. Sasuke nem tért vissza a faluba, továbbra is kóborol. De miért? Itachi pedig... vajon hol lehetsz, Itachi? Bele túrok a hajamba és a hideg asztallapra hajtom a fejem. Annyira más... más volt akkor.

„ Szakadt az eső, én pedig épp haza felé tartottam az irodából. Miután Narutonak leadtam a jelentéseket és lerendeztem a geninek adminisztrációját. Esernyő híján a kabátomat tartottam a fejem felé, hogy meg ne ázzak. De nem sokat segített. Akkor is épp Itachin járt az eszem. A bevetések során sokat találkoztam vele. De ott rideg és elutasító volt. Akkor még nem nagyon figyeltem fel az érzelmekre melyek ott csiklandozták a gyomromat amikor megláttam. Azt gondoltam, nem hagyhatom cserben Sasukét. Hisz én őt szeretem! Vagy még sem...? Aztán az egyik harc során súlyosan meg sérültem. Csak én és Naruto voltunk ott. Naruto épp harcolt. Én ájultam estem le a fáról amelyen álltam. Már vártam, hogy a hideg, kemény föld magába fogadjon, de e helyett puha karokban találtam magam. Itachi volt az, elkapott. Nem volt erőm sem tiltakozni, sem megköszönni. Lehunytam szemeim s beletörődtem a sorsomba. Három napra rá tértem csak magamhoz. De egy idegen helyen ébredtem. Felkelni nem tudtam a sebek miatt, így tehetetlenül feküdtem és lassan nagyon lassan elkezdtem begyógyítani a bekötözött sebeket. Már a negyedén túl voltam amikor Itachi lépet be a szobába. Szemeim a meg szokottnál nagyobb formákat vettek fel. Nem értettem semmit. Itachi csak mosolygott. Ami igen meglepett, és a döbbenettől elfelejtettem folytatni a gyógyítást. Így a mellkasomon lévő seb felszakadt a hirtelen mozdulattól amikor felakartam ülni. Rám szólt, hogy ne ficánkoljak majd újra leápolta a sebet. Szó nélkül tűrtem, majd mikor végzet egy köszönöm hagyta el ajkaim. Kicsit meglepődhetett mert nem jutott szóhoz, de aztán csak bólintott és eltűnt. Be fejeztem a gyógyítást, majd körbe jártam a helyet ahol tartózkodtam. Egy szobából, egy fürdőből és egy konyhából állt. Valami eldugott helyen lehetett a ház. Egyetlen egy élőlényt sem láttam a környéken. Vissza ballagtam a szobába. Itachi ott várt rám. Bevallom, kicsit féltem tőle. Hisz egy veszély ninja. Bármelyik pillanatban megölhetett volna! De nem tette... E helyet segítette a felépülésemben. Amikor már a sebeim teljesen begyógyultak, edzett velem. Igaz csak finoman, de elég erősen ahhoz, hogy az akkori állapotomban tovább fejlesszem magam. Nem tudom pontosan mennyi ideig lehettem vele. De ez idő alatt ki ismertem milyen is ő valójában. Teljesen más volt... De aztán, egy nap közölte velem, hogy el kell mennem. Pedig akkora már tudtam, szeretem őt. Nem akartam elhagyni. Vele akartam maradni. De tudtam, hogy igaza van. Fájdalmas volt az utolsó nap amit vele töltöttem. Hiába volt mind végig mellettem, úgy éreztem egyre jobban eltávolodunk egymástól. Más az ő helyében szerintem már rég nekem eset volna, de ő egy ujjal sem nyúlt hozzám. Még egy csókot sem adott. Ami kicsit fájt is. De megértettem. Hisz ő nem ismer engem. Ez a kis idő amit vele töltöttem csodálatos volt. Az utolsó nap véletlenül elszóltam magam, hogy ma van a szülinapom. Különösebben nem mutatott érdeklődést utána. De aztán este bekötötte a szemem, és elvitt egy csodálatos helyre. Egy szikla perem volt. A fű bársony zölden ringatózott a lágy szellőben ami táncot járt a fűszálak között. Az ég kristály tisztán ragyogott. Csillagok milliárdjai mosolyogtak vissza ránk. Alattunk egy folyó folydogált lajhár lassúsággal. Annyira meghatódtam, hogy könnybe lábadtak a szemeim. Boldogan néztem fel arra a férfira akit tiszta szívemből szerettem. Boldogan, még is szomorúan borultam a nyakába és zokogtam. Nem akartam, hogy vége szakadjon annak a tökéletes pillanatnak. De tudtam, ez lehetetlen. Itachi hagyta, had sírjam ki magam, majd felemelte az államnál fogva a fejem és lágy csókot hintett ajkaimra. Nem lehet elmondani azt az érzést amit akkor éreztem. De aztán másnap reggel vége szakadt... Ez után éveken keresztül reménykedtem abban, hogy újra láthatom. És együtt lehetek vele. De csak a harcok során láttam. Sosem nézet a szemembe, és sosem bántott egy ujjal sem. Aztán jött a hír, hogy meghalt. Mély depresszióba kerültem. Senki sem tudott felvidítani. Vagy csak vissza rángatni az élők soraiba. Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek nélküle. A huszonegyedik születésnapomon öngyilkos akartam lenni, úgy éreztem nincs értelme az életemnek eset az eső és a kabátommal óvtam magam míg haza nem értem. Bezárkóztam a házamba, írtam egy búcsú levelet, majd egy kunait szegeztem a torkomhoz. A könnyek patakként folytak az arcomon. De már nem volt ki meg állítson. Sem Naruto, sem Hinata, sem Kiba, sem Neji vagy Lee. De még Tsunade és Sasuke sem. Pár milliméter választotta el az éles pengét a torkomtól amikor egy erős kéz elkapta a csuklómat, magához rántott és megcsókolt. Nem tudtam ki az, a döbbenettől sokkot kaptam. Amikor kinyitottam a szemeim Itachi állt velem szemben. A kést el ejtettem s remegve álltam a karjai közt.

• Ne tedd ezt velem. – csak ennyit mondott majd magához ölelt. – ha te meg halsz, akkor már nem lesz miért élnem. „

Azóta nem láttam, azon az éjjelen végig velem volt. El mondta, hogy mi történt valójában az öccsével vívott harcban.

Sokszor vissza gondolok arra napra. És reménykedem hogy újra látni fogom. Egy mélyet sóhajtok, majd a papírokat össze rendezem és át sétálok Naruto irodájába. Még mindig dolgozik. Mosolyogva int, hogy lépjek be. Az asztaláig sétálok, lerakom a papírokat és már távozom is. De egy mondat, vissza ránt a valóságba.

• Itachi itt járt.

A lábaim gyökeret vertek a padlóba. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból olyan nagy erővel dübörgött. Mit akarhatott Narutonál?

• Megkért, hogy fogadjam vissza a faluba.

• Tessék? – csak ennyire futotta. Teljesen ledöbbentem, az izgalom vihara csak úgy átsöpört rajtam.

• Bele egyeztem.

• Komolyan? – lábadtak könnybe a szemeim. El sem hiszem, Itachi...

• Igen. – mosolygott Naruto. – Most menj.

• Köszönöm, Naruto. – el sem tudja képzelni mennyire hálás vagyok neki.

• De többet ne akarj öngyilkos lenni! – szól még utánam. Vajon honnan tud..? Itachi.

• Nem fogok, most már nem lesz rá okom. – fordulok vissza mosolyogva majd rohanni kezdek ki az épületből.

Nem érdekel, hogy esik az eső. Nem érdekel, hogy milyen furcsán néznek rám az emberek. Itt van!

Lihegve állok meg a házam előtt. A hold fényében jól látszódik egy sötét alak ül a háztetőn. Már épp indulnék az ajtó felé, amikor eltűnik és hirtelen előttem terem. Megfogja a kezem, magához húz és megcsókol. A könnyeim záporként hullanak a boldogságtól.

• Sakura, Szeretlek! – suttogja.

• Szeretlek, Itachi! – zokogom a karjai közt.